Nem rég kaptam egy e-mailt az egyik ügyes vívópalánta apukájától, melyben arról ír, hogy olvas egy könyvet Paolo Coelhotol, és egy érdekes részre bukkant benne. Az ijászatról szól ugyan, de azt hiszi hogy minden sportra érvenyes – a vívásra pedig különösen. Szerintem is így van, nagyon szépen megfogalmazott hatalmas igazságok relylenek benne. Nekem tetszett, és nektek???
Az íjászat útja
Az ismétlés fontossága
A tett egy testet öltő gondolat.
A legkisebb mozdulat is elárulhat, ezért tökéletesítenünk kell mindent, nem feledkezhetünk meg a részletekről, olyan szintre kell fejlesztenünk a technikát, hogy ösztönössé váljon. Az ösztönösségnek semmi köze a rutinhoz, inkább egy lelkiállapot, ami több, mint technika.
Ezért ha sokat gyakorolunk, már nem gondolunk minden egyes mozdulatra: azok a létezésünk részét fogják képezni. De ehhez edzeni kell, ismételni és ismételni.
És ha ez még nem lenne elég, ismételni és edzeni kell.
Figyeld meg, ahogy a jó kovács edzi az acélt. Az avatatlan szemlélő számára ugyanazt a kalapácsütést ismétli számtalanszor.
De aki ismeri a gyakorlás fontosságát, az tudja, hogy ahányszor fölemeli a kalapácsot, hogy lesújtson vele, mindannyiszor más lesz az ütés intenzitása. A kéz ugyanazt a mozdulatot ismételgeti, de ahogy közeledik a avashoz a kalapáccsal, érzi, hogy keményebben vagy lágyabban kell-e hozzáérnie.
Figyeld meg a malmot. Aki csak egyszer pillant a lapátjaira, úgy látja, hogy egyenletes sebességgel forognak, ugyanazt a mozgást ismételve.
De aki ismeri a malmokat, tudja, hogy a széltől függenek, és ha kell, irányt változtatnak.
A kovács keze gyakorlottá vált, miután több ezerszer ismételte a kalapácsütés mozdulatát. A malom lapátjai gyorsabban tudnak majd forogni, ha sokat fúj a szél és simára csiszolta a gépezetet.
Az íjász hagyja, hogy sok nyila elvétse a célt, mert tudja, hogy csak akkor tanulja meg az íj, a testtartás, a húr és a célpont fontosságát, ha ezerszer elismétli ugyanazt a mozdulatot, és nem fél hibázni.
Mígnem elérkezik a pillanat, amikor már nem kell arra gondolni, amit csinál. Attól kezdve az íjász maga lesz az íj, a nyílvessző és a célpont.
Miként tekintsünk a nyíl repülésére
A nyíl a szándék, amely kirepül a térbe.
Ha már ellőtte a nyilat, az íjász nem tehet mást, mint hogy figyeli röptét a célpont felé. Ebben a pillanatban okafogyottá válik a lövéshez szükséges feszültség.
Az íjász tehát rajta tartja szemét a repülő nyílvesszőn, de a szíve megpihen, ő pedig elmosolyodik.
Ha eleget gyakorolt, ha sikerült kifejlesztenie az ösztönt, ha a lövés egész folyamata alatt fenntartotta az eleganciát és a koncentrációt, akkor ebben a pillanatban érezni fogja az univerzum jelenlétét, és meglátja, hogy tette igazságos és megérdemelt volt.
A technikának köszönhetően a két keze ügyes lesz, a lélegzése pontos, a szemei biztosak. Az ösztönnek köszönhetően a lövés pillanata tökéletes lesz.
Aki arra jár, és azt látja, hogy az íjász széttárt karral áll és tekintetével a nyíl röptét követi, azt hihetné, hogy mozdulatlan. De a szövetségesek tudják, hogy a lövő elméje másik dimenzióba lépett, és most az egész univerzummal kapcsolatban van: tovább dolgozik, levonja a tanulságot a lövésből, tanul a pozitívumokból, kijavítja az esetleges hibákat, elfogadja a képességeit, és várja, miként reagál a célpont, ha eltalálja a nyíl.
Amikor az íjász kifeszíti a húrt, az egész világot láthatja az íjában. Amikor a nyílvessző röptét követi, ez a világ odalép hozzá, megsimogatja, és azt a tökéletes érzést kelti benne, hogy teljesítette a kötelességét.
Ha teljesítette a kötelességét és szándékát tettre váltotta, nem kell tovább aggódnia: megtette, amit meg kellett tennie. Nem hagyta, hogy megbénítsa a félelem, és cselekedett. Ha a nyila nem talál célba, lesz más lehetősége, mert nem volt gyáva.
(Paolo Coelho: Mint az áradó folyó)